Az erdős szavanna ott alakul ki, ahol a száraz évszak már 6–8 hónap, de az éves csapadék eléri a 900–1000 mm-t. Erdeje összefüggő, de lombkoronaszintjük alig zár. Sok a tisztás. A legtöbb fa csak 4–8 m magas, még a legmagasabbak sem érik el a 40 métert. A törzsük gyakran görbe, a koronájuk ernyős (lapos, laza), a kérgük durva. A levélzet félörökzöld, kemény; különösen gyakoriak pálmafajok és pillangósvirágúak (Fabaceae).

Mivel az erdő aljára viszonylag sok fény jut, gazdag az aljnövényzet. A facsoportok közötti nagyobb térségeken a fű 2–3 méter magasra is megnő; a magas és sűrű fű miatt ezekben az erdőkben jóformán csak a vadcsapásokon lehet közlekedni.

A talaj humuszban gazdag vörösföld.

A fő vegetációs időszak az esős évszak. A fák a száraz időszakban lehullatják lombjukat, az aljnövényzet elsárgul. Ilyenkor nagyon gyakoriak a szavannatüzek. Mivel a tűz (gyújtogatás, öngyulladás, villámcsapás miatt) a szavanna fenntartásának egyik legfőbb környezeti tényezője, az itt élő fák ellenállnak a tűznek (pirofitonok): víztartó, vastag hőszigetelő, illetve hámló kérgük megvédi őket a nagy hőtől. Sok faj magva csak a tűz okozta hőhatás után csíraképes. A szavanna füveinek csupán föld feletti, elszáradt része ég el; a föld alatti részekből a csapadékos évszakban évről évre kihajtanak.

Az erdős szavanna lényegesen kevesebb növényfajnak ad otthont, mint az esőerdő. Erősen visszaszorulnak az örökzöld fák, és a lombhullatás miatt drasztikusan csökken a fán lakó fajok száma.

Az erdős szavanna különösen elterjedt:

    Afrikában (Zambiától Tanzániáig), valamint
    Indiában.

Fás növényzete az intenzív legeltetés és égetés, valamint tűzifagyűjtés miatt erősen visszaszorult.